Amikor engem tudásra és emberségre neveltek, avagy igaz mese azokról az iskolásokról, akik nem ismerték a televíziót, a mobiltelefont, a számítógépet, mégis orvos, mérnök, tanító lett belőlük!
Azt hiszem édesanyám nagyon megkönnyebbült, amikor az augusztusi vásárban nem a fényes lakktáskára mutattam, hanem az olcsó keménypapírból készült hátitáskát nyaláboltam magamhoz. Annak a külső oldalán egy szép színes papagáj üldögélt egy faágon. Tarka volt, vidám és mivel sokkal kevesebbe került, mint a fényes fekete, hát kaptam bele egy szép felnyitható fából készült kéknefelejcses tolltartót is. Elsőben mindössze egy grafit ceruzám, egy radírom és egy piros - kék színesem volt. Év vége fele kellett egy doboz 6 színű ceruza, egy üveg tinta és egy mártogatós toll. 1954-et írunk. A bátyám ezen az éven ötödikbe ment. Neki édesanyám sötétkék vászontarisznyát varrt. Az írószerszámai pedig egy kis szütyőben voltak.
Én nagyon boldogan mentem iskolába. A betűket a testvéremtől már megtanultam, csak szavakká összeállni nem akartak a ceruzám hegyén. No de erre volt a drága emlékű Bilics tanító néni, aki még úgy nevezett „apácatanító” volt.
Hátra tett kézzel ültünk a padban, és ő bizony nagyon szigorúan fogott minket. De az év végi vizsgán nem is kellett szégyenkezni, sem neki, sem nekünk. Mert az én időmben még volt év végi vizsga. Olyankor a szülők körbe ülték a tantermet, mi gyerekek meg a tanító nénivel megmutattuk, hogy mit tanultunk egész éven át.
Második osztályban Marton Ilonka néni tanított. Hála istennek a mai napig köztünk él még, pedig már én is öregasszony lettem. Neki az édesapja is tanító volt. Az egész falu szeretetét, tiszteletét élvezte az egész Marton család. De ilyen szeretet és tisztelet övezte a Felker tanár úrékat, a Györkös tanár bácsit és családját is.
Nagy szeretettel gondolok vissza a Szigeti tanár nénire, Burkovits Juditra, Petrik Terikére. Nem sorolom tovább, pedig a nyolc év összes nevelőjét kapásból el tudnám mondani.
Gyerekkoromban úgy tartották, hogy a falu három legfontosabb embere: a pap a doktor meg a tanító. Szüleim csak négy osztályt jártak, tíz évesen már a grófné napszámosai voltak. Édesanyám bizonyítványát ma is őrzöm. Tiszta kitűnő volt. Sokat meséltek arról az időről amikor még a Fűrész Gyula, a Mészáros tanító, meg az Editta nővér tanította a gyerekeket a faluban. Háború után a grófi kastély lett az iskola. Én is odajártam nyolc évig. Egyik héten délelőttös voltam, másik héten meg délutános. A Bölcs Feri bácsi meg a felesége volt a gondnok. Ők takarítottak, végzeték a javításokat, télen meg fűtöttek a vaskályhákban. De a gyerekek körében népszerűségük leginkább a csengetés miatt volt. Nagy megkönnyebbülés jött ránk, ha Feri bácsi megrángatta a hatalmas csengő kötelét, mert ez az óra végét jelezte. Ebben az időben nem igen volt rossz tanuló, mert minden gyengébb tudású gyereknek volt egy tanulópárja, aki segített neki.
Alsó tagozatban kisdobosok, felső tagozatban úttörők voltunk.. Fontos volt, hogy jól tanuljunk, mert könyvjutalmat kaptunk, kirándulni mehettünk, nyáron táborozni vittek minket. Összetartásra neveltek bennünket, egymás segítésére, tanáraink tiszteletére, idősek megbecsülésére.
Alsó tagozatos koromban hetente kétszer az utolsó óra hittanóra volt. Felsősöknek tanítás után a templomban tartotta a tisztelendőatya a hittant. Mi gyerekek nagy áhítattal harsogtuk a kismisén a szent énekeket a plebánosatyával . Hétköznapokon többször összetalálkoztunk vele a szőlőhegyen. Ilyenkor kék munkásruhában volt, kapált, permetezett. Ott akkor a „Vili bácsi „volt. Sajnos ma már az ő hófehér nádtetős présháza is romokban hever.
1955 pünkösdjén voltam elsőáldozó, 59 pünkösdjén pedig bérmálkoztam. Ez a nap emlékezetes volt, mert az osztálytársaim több mint fele karórát kapott ajándékba. Természetesen én is. Bizony abban az időben egy 180 forintos karóra akkora dolog volt, mint most egy ajándékba kapott menő mobiltelefon.
Mivel mi a falu szélén lévő utcában laktunk nekem bizony több mint fél óra volt a gyaloglás az iskolába. Elsőben még „belinérkendőbe” csavarva, gumicsizmában róttam az utat, bokáig érő sárban, végig a „Búgervároson”.
Zsebemben meleg sült krumpli volt, amit tízórai megettem. Akkoriban mi zsíros, lekváros, vagy mézes kenyeret vittünk magunkkal, amit a nagyszünetben fogyasztottunk el. Mindig volt hozzá olyan gyümölcs, ami éppen érett. Alma, körte, szőlő, szilva. Én gyerekkoromban narancsot, banánt nem ettem, sőt nem is ismertem.
Alsós korunkban hátitáskánk volt, „tomi” nadrágunk, iskolakötényünk. Felsőben már fekete klott köpeny és kézi aktatáska.
Rövid hajú lányok nemigen voltak. Hajunkat édesanyánk befonta egy vagy két „coffba.
Perkátán úgy mondták csicsába.
Nyolcadikos voltam, amikor divatba jött a frufru és a lófarok. 1962-ben a tablóképünkön már vannak rövid hajú, dauerolt frizurás osztálytársaim is. Nekem lófarkam van nagy fehér masnival.
Nyári szünetben gyógynövényt gyűjtöttünk, a Kossuth téeszbe jártunk málnázni, Mélyvölgyben barackot szedtünk. Kisperkátán a kertészetben dolgoztunk, az Alkotmány téeszben kukoricát címereztünk. Úgy hívtak minket, a gyerek brigád. Lovaskocsik vittek ki a földekre, idős bácsik vigyáztak ránk és irányítottak minket, már persze ha bírtak velünk. De azért néha ők is benne voltak a csínytevésekben. Sőt egy-két rosszaságot tanítottak is. Így történhetett meg, hogy a szöcske néha a lekváros üvegből pislogott kifele, egy-egy kis zöld béka, valahogy mindig a ceglédi kannánkba került, a kölök csuri pedig fészket rakott a szatyrom fenekére. Úgy elment a nap, úgy elment a nyári szünet, szinte észre sem vettük. Játszva kerestük meg a tanszerek ás búcsúra való új ruha árát.
A „nagykultúrban” bálok és színházi előadások voltak. A „kiskultúrban” volt a könyvtár meg a szakkörök. Bábszakkör, fotószakkör, kézimunka szakkör. Téli estéken még a felnőttek is jöttek velünk. Hímeztek, horgoltak, kosarat kötöttek, szatyrot fontak. Közben persze ment e mese, az anekdotázás. Híres volt a Cirok bácsi fafaragó köre. A falu határain túl is kiállításra kerültek a tárgyai. Szeretettel, tisztelettel emlékezik az egész falu Havrilla János bácsira. Ő volt évtizededik a könyvtáros. Még a több kilométerre lévő pusztákra is hordta az olvasnivalót a hátizsákjában, télen nyáron, természetesen gyalog. Bizony tömve volt a könyvtár, ha író-olvasó találkozót szervezett. Felsős koromban ott ismertem meg Németh Lászlót, Bari Károlyt és a Dunaújvárosi Rózsa Andrást, Miskolczi Miklóst. János bácsi vasárnap délután mindig vetített nekünk olyan filmeket, amik az iskolában kötelező olvasmányok voltak. Mivel abban az időben még a falut elhagyni sem igen volt módunk, emiatt nagyon szerettük az utifilmeket, a természetfilmeket. Igaz, hogy ezek csak diafilmek voltak, de nagy élményt jelentett akkor nekünk a Hortobágyot, Kékestetőt, a Kis-Balatont látni.
Hogy hol volt a „kiskultúr”, amihez nekem annyi szép emlékem fűződött? A mostani „Zsuzsi bolt” helyén.
Messzire jutottam a papagájos táskától, amiben a tudásom, emberségem lakott. Nem volt televízió, számítógép, nem volt mire támaszkodni, nem volt ami helyettem gondolkozzon. Ha elakadok, ma egy marokba fogható "egér" könnyen súg nekem. A világ dolgaiban könnyen eligazodom a segítségével.
Az én iskolám azonban más iskola volt. Tudásomat nagyon sok helyről kellett beszerezni. Nagyon tág, sokrétű emberi kapcsolatra volt szükségünk ahhoz, hogy okosodjunk, erősödjünk, becsületes szorgalmas emberré váljunk. Ezt a kemény iskolát járták a szőlőhegyről járó Plasek gyerekek, a kilómétereket baktató bárányjárási gyerekek, de nem egy kőhajításra volt az iskolától sem a Forrás-tanya, sem a Nyuli tanya.
Így tanévkezdés táján újra köszönetet mondok minden tanítómnak, akiknél hátratett kézzel pisszenés nélkül kellett ülni az órán. Én soha nem gondoltam haraggal vissza rájuk, mert megdorgáltak szamárfüles füzetemért.
Kérem, hogy ők se haraggal gondoljanak rám a buta gyerekes csínytevésekért, a rosszalkodásokért, hiszen akkor még csak emberpalánta voltam.
Azzal a versrészlettel fejezem be az igazmesémet, amit 1962 évzáróján szavaltam, és az első versek egyike volt, amit megtanítottam a kislányomnak is.
Reviczki Gyula : Nyár
Fák között és fák alatt de vidám az élet.
Nyúl szalad , virág fakad, zeng a lombon ének.
Hajahopp a madárral dalolok!
Szép világ te jó napot!
- részlet Mészáros Zsuzsanna : Gyermekkorom emlékei
című könyvéből
