Egy
kocsiderék homok…
Az aratás, masinázás befejeztével, véget ért
a férfiak legnagyobb nyári munkája. Elkezdődött viszont az asszonyoké.
Augusztus második felében minden nőre várt a meszelés…
A Mária napi
búcsúra talán nem is volt olyan ház, amit kívül-belül ne tettek volna rendbe.
Nálunk azzal
kezdődött az egész, hogy édesapám hozott a csikólapos végén lévő partoldalból
egy kocsiderék sárgaföldet, a Csiróból meg egy kocsi homokot. A hátulsó udvar
kerítése mellé szépen kupacba rakta, és jaj volt annak a kiskecskének, amelyik
megpróbálta szétugrálni, vagy lecsúszkálni azt…
Édesanyám pedig
megvette a völgyi Népboltban a porfestéket. Sok lehetősége nem volt a
válogatásra, mert ebben az időben csak angyalvörös, okkersárga, cementzöld, meg
fekete festék volt kapható. A kéket a permetezésre használt rézgálicból
keverték. Gyermekkoromban így nyár elején nagy stráfkocsikkal jöttek a
Bakonyból a mészégetők.
-
„Meszet, asszonyok, meszet!” – kiabálták
Akinek szüksége
volt rá, az futott a nagylavórral vagy a nagy vájdlinggal. A mészoltás aztán
már férfimunka volt. Ahogy édesapám öntözte a vizet a nagy mészdarabokra,
egyszerre csak elkezdett fortyogni, rotyogni az egész. Nagyon veszélyes munka
volt, úgy, hogy mi gyerekek csak messziről leshettük, hogy miként lesz a nagy
szürke kövekből gyönyörű tejfehér oltott mész.
Bizony, ha kívül
meszelte a mamuska a házat körbe, az betartott hétfőtől péntekig, mert mindig
csak hajnalban és napnyugtakor lehetett dolgozni. A nagy forróságban
lepattogott volna a falról a mész. Először is lehozta a padlásról a meszes pemzliket,
meszelőket, meg a meszelős ruháját. Mire mi gyerekek felébredtünk, ő már
lefejtette a málladozó faldarabokat, lótrágyával összekevert sárral pedig
megjavította azt. Még aznap délután lemeszelte a javításokat. Másnap hajnalban
az egész házat körbemeszelte fehérrel. Harmadik nap megbeszéltük milyen színű
legyen a házvége, a házmöge meg a gang. Igaz sok variáció nem volt, mert vagy
rózsaszín, vagy sárga. A fal alja körbe szürke volt. Az ajtókat, ablakokat
édesapám szokta lefesteni zöld olajfestékkel.
Szegény
édesanyámnak mire végzett a meszeléssel, minden ujja be volt kötözve, mert
annyira kimarta az kezeit a mész. Esténként kamillás vízzel mosogatta,
disznózsírral kenegette, hogy a sebek minél előbb begyógyuljanak.
A következő
héten a maradék mésszel az ólak és a kutyaház meszelése következett. No, ez
utóbbi már az én feladatom volt. Csináltam is nagy buzgón. Őszintén szólva a
Sajón és rajtam több mész volt, mint a kutyaházon. A baj csak akkor volt,
amikor előkerült a fésű, az én hajamban pedig csomókban állt a mész.
Jajgatni azért
nem nagyon mertem, mert attól féltem, legközelebb ki leszek zárva ebből a
fontos munkából.
Szüleim nagyon
rendszerető emberek voltak. Olyan jó volt végig nézni a frissen meszelt
kisházon, az ereszig érő jázminbokrokon, a bejáratot végigkísérő, összehajló
orgonabokrokon.
Nekünk
gyerekeknek, mai szóval élve az igazi buli az volt, amikor a szüleim a
kisszobát meszelték. Az 1950-es évek táján a falu házai általában tömött, vert
falúak, 3 osztatúak voltak. Utcára nézett a tisztaszoba, középen volt a konyha,
hátul a kisszoba. A tisztaszobában
voltak az ünneplőruháink, ott gyűlt a lányos házaknál a stafírung. Ha messziről jött vendég érkezett, akkor ott
fogadtuk. Mi, vagyis a családom, a hátulsó kisszobában éltünk. Talán első osztályos
voltam, amikor a földes szobából padlós lett, és sajnos a búbos kemence a
végnapjait élte. Pedig milyen jókat játszottunk telente a kemencesutban…
Szóval szüleim a
meszelés reggelén a két szekrényen kívül mindent kivittek az udvarra. Egy
éjszakát ott is aludtunk a verandán. Ha sok javítani való volt a szobán, akkor
néha kettőt is. Persze alvásról szó sem volt…. A gyönyörű holdvilágos éjszaka,
a tücskök zenéje, a békák kórusa, az estike illata, a friss tiszta levegő a
szikrázó éjszaka… soha nem felejtem el ezeket az éjszakákat. Szinte hajnalig
beszélgettünk, meséltünk.
Ha megszáradtak
a falak, elkezdtünk visszarakodni. Ilyenkor friss, ropogós szalma került a
szalmazsákokba. Magasra dagadtak a napon a dunnák, párnák.
Édesanyám
fáradtan, de mindig jókedvűen szokta mondani:
„ Na, hála
Istennek minden rendben, most már gyühet a bucsu!”
A bucsu meg jött
is. Az egész rokonsággal együtt.
Jöttek a pesti
körösztanyámék, meg a „pesti” Etus, (édesanyám húga), meg a bogárdi Vica néném.
Mert a bucsu örömünnep, vendégváró ünnep volt a számunkra. Sütöttünk, főztünk.
Ha soha nem is, de bucsura újruhát kaptunk. Szombat vasárnap tele volt a
kastélykert emberekkel. Mentek a hajóhinták, a kézzel hajtott ringlispik.
Fillérekért lehetett kapni a törökmézet, bocskorszíjat, siflibabát. A fiúk egy
meg két forintért lődözték a rózsákat, babákat, tarka üveggyöngy nyakláncokat.
Nem a pénzről
szólt a búcsú, hanem a családról, a barátokról, az együvétartozásról. Az egész
falu együtt ünnepelt. No meg velünk ünnepeltek a rokonaink is. A pesti Etusok
meg a bogárdi Vica nénik.
A Mária napi
búcsú ott kezdődött, hogy édesapám hozott egy kocsiderék homokot.
Ünneplőbe
öltözött az otthonunk, ünnepi ruha volt a legszegényebb gyereken is, és
ünneplőbe öltözött a szívünk is. Mert minden évben átölelhettük a bucsu
forgatagában egy-egy régi osztálytársunkat, ritkán látott barátunkat,
filléreken vett sifliszívekkel ajándékozhattuk meg szeretteinket.
A szobáinkban
nem tapéta és szőnyegpadló volt, hanem melegség, szeretet, és az otthon
illata….
Mészáros Zsuzsanna
