AZ ISKOLA
Fotó forrása:Andrzej Szymański
Amikor engem tudásra és emberségre neveltek,
avagy igaz mese azokról az iskolásokról, akik nem ismerték a televíziót, a
mobiltelefont, a számítógépet, mégis orvos, mérnök, tanító lett belőlük!
Azt hiszem
édesanyám nagyon megkönnyebbült, amikor az augusztusi vásárban nem a fényes
lakktáskára mutattam, hanem az olcsó keménypapírból készült hátitáskát
nyaláboltam magamhoz. Annak a külső oldalán egy szép színes papagáj üldögélt
egy faágon. Tarka volt, vidám és mivel sokkal kevesebbe került, mint a fényes
fekete, hát kaptam bele egy szép felnyitható fából készült kéknefelejcses
tolltartót is. Elsőben mindössze egy grafit ceruzám, egy radírom és egy piros -
kék színesem volt. Év vége fele kellett egy doboz 6 színű ceruza, egy üveg
tinta és egy mártogatós toll. 1954-et írunk. A bátyám ezen az éven ötödikbe
ment. Neki édesanyám sötétkék vászontarisznyát varrt. Az írószerszámai pedig
egy kis szütyőben voltak.
Én nagyon
boldogan mentem iskolába. A betűket a testvéremtől már megtanultam, csak
szavakká összeállni nem akartak a ceruzám hegyén. No de erre volt a drága
emlékű Bilics tanító néni, aki még úgy nevezett „apácatanító” volt.
Hátra tett
kézzel ültünk a padban, és ő bizony nagyon szigorúan fogott minket. De az év
végi vizsgán nem is kellett szégyenkezni, sem neki, sem nekünk. Mert az én
időmben még volt év végi vizsga. Olyankor a szülők körbe ülték a tantermet, mi
gyerekek meg a tanító nénivel megmutattuk, hogy mit tanultunk egész éven át.
Második
osztályban Marton Ilonka néni tanított. Hála istennek a mai napig köztünk él
még, pedig már én is öregasszony lettem.
Neki az édesapja is tanító volt. Az egész falu szeretetét, tiszteletét
élvezte az egész Marton család. De ilyen szeretet és tisztelet övezte a Felker tanár
úrékat, a Györkös tanár bácsit és családját is.
Nagy szeretettel
gondolok vissza a Szigeti tanár nénire, Burkovits Juditra, Petrik Terikére. Nem
sorolom tovább, pedig a nyolc év összes nevelőjét kapásból el tudnám mondani.
Gyerekkoromban
úgy tartották, hogy a falu három legfontosabb embere: a pap a doktor meg a
tanító. Szüleim csak négy osztályt jártak, tíz évesen már a grófné napszámosai
voltak. Édesanyám bizonyítványát ma is őrzöm. Tiszta kitűnő volt. Sokat
meséltek arról az időről amikor még a Fűrész Gyula, a Mészáros tanító, meg az
Editta nővér tanította a gyerekeket a faluban. Háború után a grófi kastély lett
az iskola. Én is odajártam nyolc évig. Egyik héten délelőttös voltam, másik
héten meg délutános. A Böcs Feri bácsi meg a felesége volt a gondnok. Ők
takarítottak, végzeték a javításokat, télen meg fűtöttek a vaskályhákban. De a
gyerekek körében népszerűségük leginkább a csengetés miatt volt. Nagy
megkönnyebbülés jött ránk, ha Feri bácsi megrángatta a hatalmas csengő kötelét,
mert ez az óra végét jelezte. Ebben az időben nem igen volt rossz tanuló, mert
minden gyengébb tudású gyereknek volt egy tanulópárja, aki segített neki.
Alsó tagozatban
kisdobosok, felső tagozatban úttörők voltunk.. Fontos volt, hogy jól tanuljunk,
mert könyvjutalmat kaptunk, kirándulni mehettünk, nyáron táborozni vittek
minket. Összetartásra neveltek bennünket, egymás segítésére, tanáraink
tiszteletére, idősek megbecsülésére.
Alsó tagozatos
koromban hetente kétszer az utolsó óra hittanóra volt. Felsősöknek tanítás után
a templomban tartotta a tisztelendőatya a hittant. Mi gyerekek nagy áhítattal
harsogtuk a kismisén a szent énekeket a plebánosatyával . Hétköznapokon
többször összetalálkoztunk vele a szőlőhegyen. Ilyenkor kék munkásruhában volt,
kapált, permetezett. Ott akkor a „Vili bácsi „volt. Sajnos ma már az ő hófehér
nádtetős présháza is romokban hever.
1955 pünkösdjén
voltam elsőáldozó, 59 pünkösdjén pedig bérmálkoztam. Ez a nap emlékezetes volt,
mert az osztálytársaim több mint fele karórát kapott ajándékba. Természetesen
én is. Bizony abban az időben egy 180 forintos karóra akkora dolog volt, mint
most egy ajándékba kapott menő mobiltelefon.
Mivel mi a falu
szélén lévő utcában laktunk nekem bizony több mint fél óra volt a gyaloglás az
iskolába. Elsőben még „belinérkendőbe” csavarva, gumicsizmában róttam az utat,
bokáig érő sárban, végig a „Búgervároson”.
Zsebemben meleg sült
krumpli volt, amit tízórai megettem. Akkoriban mi zsíros, lekváros, vagy mézes kenyeret
vittünk magunkkal, amit a nagyszünetben fogyasztottunk el. Mindig volt hozzá
olyan gyümölcs, ami éppen érett. Alma, körte, szőlő, szilva. Én gyerekkoromban
narancsot, banánt nem ettem, sőt nem is ismertem.
Alsós korunkban
hátitáskánk volt, „tomi” nadrágunk, iskolakötényünk. Felsőben már fekete klott
köpeny és kézi aktatáska.
Rövid hajú
lányok nemigen voltak. Hajunkat édesanyánk befonta egy vagy két „coffba.
Perkátán úgy
mondták csicsába.
Nyolcadikos
voltam, amikor divatba jött a frufru és a lófarok. 1962-ben a tablóképünkön már
vannak rövid hajú, dauerolt frizurás osztálytársaim is. Nekem lófarkam van nagy
fehér masnival.
Nyári szünetben
gyógynövényt gyűjtöttünk, a Kossuth téeszbe jártunk málnázni, Mélyvölgyben
barackot szedtünk. Kisperkátán a kertészetben dolgoztunk, az Alkotmány téeszben
kukoricát címereztünk. Úgy hívtak minket, a gyerek brigád. Lovaskocsik vittek
ki a földekre, idős bácsik vigyáztak ránk és irányítottak minket, már persze ha
bírtak velünk. De azért néha ők is benne voltak a csínytevésekben. Sőt egy-két
rosszaságot tanítottak is. Így történhetett meg, hogy a szöcske néha a lekváros
üvegből pislogott kifele, egy-egy kis zöld béka, valahogy mindig a ceglédi
kannánkba került, a kölök csuri pedig fészket rakott a szatyrom fenekére. Úgy
elment a nap, úgy elment a nyári szünet, szinte észre sem vettük. Játszva
kerestük meg a tanszerek ás búcsúra való új ruha árát.
A „nagykultúrban”
bálok és színházi előadások voltak. A „kiskultúrban” volt a könyvtár meg a
szakkörök. Bábszakkör, fotószakkör, kézimunka szakkör. Téli estéken még a
felnőttek is jöttek velünk. Hímeztek, horgoltak, kosarat kötöttek, szatyrot
fontak. Közben persze ment e mese, az anekdotázás. Híres volt a Cirok bácsi
fafaragó köre. A falu határain túl is kiállításra kerültek a tárgyai. Szeretettel, tisztelettel emlékezik az egész
falu Havrilla János bácsira. Ő volt évtizedekig a könyvtáros. Még a több kilométerre
lévő pusztákra is hordta az olvasnivalót a hátizsákjában, télen nyáron, természetesen
gyalog. Bizony tömve volt a könyvtár, ha író-olvasó találkozót szervezett.
Felsős koromban ott ismertem meg Németh Lászlót, Bari Károlyt és a Dunaújvárosi
Rózsa Andrást, Miskolczi Miklóst. János bácsi vasárnap délután mindig vetített
nekünk olyan filmeket, amik az iskolában kötelező olvasmányok voltak. Mivel
abban az időben még a falut elhagyni sem igen volt módunk, emiatt nagyon
szerettük az utifilmeket, a természetfilmeket. Igaz, hogy ezek csak diafilmek
voltak, de nagy élményt jelentett akkor nekünk a Hortobágyot, Kékestetőt, a Kis-Balatont
látni.
Hogy hol volt a „kiskultúr”,
amihez nekem annyi szép emlékem fűződött? A mostani „Zsuzsi bolt” helyén.
Messzire jutottam a papagájos táskától, amiben
a tudásom, emberségem lakott. Nem volt televízió, számítógép nem volt mire
támaszkodni, nem volt ami helyettem gondolkozzon. Ha elakadok, ma egy marokba
fogható egér könnyen súg nekem. A világ dolgaimban könnyen eligazodom a segítségével.
Az én iskolám azonban
más iskola volt. Tudásomat nagyon sok helyről kellett beszerezni. Nagyon tág,
sokrétű emberi kapcsolatra volt szükségünk ahhoz, hogy okosodjunk, erősödjünk, becsületes
szorgalmas emberré váljunk. Ezt a kemény iskolát járták a szőlőhegyről járó
Plasek gyerekek, a kilómétereket baktató bárányjárási gyerekek, de nem egy kőhajításra
volt az iskolától sem a Forrás-tanya,
sem a Nyuli tanya.
Így pedagógusnap
táján köszönetet mondok minden tanítómnak, akiknél hátratett kézzel pisszenés
nélkül kellett ülni az órán. Én soha nem
gondoltam haraggal vissza rájuk, mert megdorgáltak szamárfüles füzetemért.
Kérem, hogy ők
se haraggal gondoljanak rám a buta gyerekes csínytevésekért, a
rosszalkodásokért, hiszen akkor még csak emberpalánta voltam.
Azzal a
versrészlettel fejezem be az igazmesémet, amit 1962 évzáróján szavaltam, és az
első versek egyike volt, amit megtanítottam a kislányomnak is.
Reviczki Gyula :
Nyár
Fák között és fák alatt de vidám az élet.
Nyúl szalad ,
virág fakad, zeng a lombon ének.
Hajahopp a
madárral dalolok!
Szép világ te jó
napot!
Az írás részlet Mészáros Zsuzsanna: Gyermekkorom emlékei című könyvéből
Minden jog fenntartva!